2013. május 11., szombat

Bevezetés

Elokföld

1908

Hajnaltájt ébredtem, mikor a nap első sugarai még alig látszottak a dombok mögött. Ez volt a kedvenc napszakom, mivel szerettem nézni, ahogy az a nagy, izzó golyóbis felbukkan a horizonton.

Ilyenkor még mindenki az igazak álmát aludta, így nem zavartak folyamatos, szűnni nem akaró nyüzsgésükkel és zajongásukkal. Nappal az egész palota olyan volt, mint egy hatalmas, döngő méhkas; dolgozók jöttek ki és be, folyton folyvást. Hajbókoltak előttem, bár sosem kértem tőlük sőt, kifejezetten kínosnak éreztem. Semmi olyat nem tettem, amivel kivívhattam volna tiszteletüket, legfeljebb annyit, hogy megszülettem.

Életem első évtizedei jóformán azzal teltek, hogy próbáltam megszokni azt az állandó csodálatot, ami a családomat övezte, és ami engem is körülvett, mint herceget. Kimondhatatlanul boldognak éreztem magam, mikor végre találtam egy lányt, aki nem azt szerette, ami voltam, hanem engem. Egyszerűen csak önmagamért. Legalábbis én meg voltam győződve erről, és mindennél jobban, szinte rajongva imádtam őt.

A lélegzetvételét, a nevetését, az eszét… egyszerűen nem volt olyan mozzanata, amit ne tartottam volna csodálatosnak. Csak ő létezett számomra, a többieket mind elhomályosította, már puszta jelenlétével. Ő, Heléna volt az egyetlen gyönyörű lány számomra, más nőket pont olyan visszataszítónak láttam, mint azelőtt.

Már az esküvőt tervezgettük, mikor váratlanul elhagyta az udvart. Azt mondta szüksége van egy kis időre, hogy mindent újra átgondoljon. Szeretett volna tapasztalatokat gyűjteni mielőtt még feleségül jött volna hozzám. Természetesen megértettem, hiszen mi mást tehettem volna? Én szívesen követtem volna bárhová, akár még a halálba is, de ő egyedül akart lenni. Nem tehettem mást, el kellett elengednem, és meg kellett próbálnom elviselni a hiányát, ami tekintve, hogy eléggé szentimentális típus voltam, nem kis nehézséget okozott.

Időközben az idősebbik bátyám, Odin is elutazott a menyasszonyához, aki a szomszédos tartományban élt. Borzasztóan egyedül éreztem volna magam, ha nincs velem húgom, Fulvia, aki ugyan még csak ötven éves volt, − a halandók között legfeljebb 8-9 évesnek nézhették volna− mégis rendkívüli intelligenciával és megfigyelőképességgel rendelkezett, ami persze jó adag csintalansággal is párosult.

Öten voltunk testvérek, fiatalabbik bátyám, Jeremi már megnősült – rangon alul. Ezt apánk feltétlenül fontosnak tartotta hangsúlyozni, mivel egyáltalán nem értett egyet döntésével, ezért alkalmatlannak ítélte az uralkodásra.

Az öcsém, Noel pedig… Nos, ő akkoriban kezdett roppantul furcsán viselkedni. Folyton kóborolt valahol, én csak remélni tudta, hogy nem lányokkal múlatja az időt. Hercegként ügyelnünk kellett a feddhetetlenségünkre, semmiféle kisiklás nem volt megengedett. Tartanunk kellett magunkat a hagyományokhoz, az ősi értékrendhez, még akkor is, ha ez olykor-olykor nem kis nehézséget okozott.

− Királyom, királyom!− hallatszott egy kétségbeesett üvöltés az csarnokból, életem egyik legszörnyűbb napjának hajnalán.

Az egyik futár kiáltott, sajnos a nevét nem jegyeztem meg. Az ilyesmivel valahogy mindig hadilábon álltam.

− Mi ez az éktelen ricsaj?− kérdeztem, mivel én éppen a közelben sétáltam.

Ahogy megpillantott, meghajtotta magát, azután pironkodva hátrált néhány lépést.

− Sürgős üzenetet hoztam a királynak!− jelentett kötelességtudóan.

− Hát persze – biccentettem. – Amint láthatja, az Apám még alszik. De talán nekem is elmondhatja mi történt − biztattam mosolyogva, látva szegény ember kétségbeesettségét és zavarát.

− Odin herceg…− lehelte, de nem bírta végigmondani a mondatot.

− Mi történt a bátyámmal?− emeltem fel a hangom, mert kezdett bosszantani, hogy nem képes végezni a feladatát, és elmondani végre miért küldték. − Talán üzenetet hozott tőle?

− Meghalt. Meggyilkolták…− suttogta, majd rémültem várta a reakciómat.

Hamarosan megtudtuk mi történt: a menyasszonya és annak szeretője álmában végzett a bátyámmal, majd a halandók közé menekültek, ahol Apánknak már nem volt hatalma felettük.

Bosszút akartam! Nem láttam a dühtől, de Apám parancsa megállított.

− Hamarosan itt az esküvőd. Hívd haza Helénát, most rá van szükséged. Megtiltom, hogy elhagyd ezt a földet!

Nem volt más választásom, muszáj volt engedelmeskednem. Apám, a király szava ellen nem dacolhattam, hiába forrongtam belül.

Igaza volt: Helénára volt szükségem. Könyörögtem, hogy jöjjön vissza, de csak az esküvőnk előtt néhány nappal jelent meg.

− Ádin, beszélnünk kell – suttogta Fulvia, mikor egyik este a szobám ablakában ültem, és éppen a naplómba firkálgattam.

Még a szokásosnál is sokkal komolyabbnak tűnt.

− Mi történt Fulvi?

− Helénáról van szó…− kezdte komoran.

− Ugye milyen gyönyörű?− merengtem.

A szerelemtől nem láttam az orromnál tovább, így nem láttam kibe szerettem bele.

− Hát ez az! – fakadt ki. − Gyönyörű… mindenki láthatná, ha nem hordaná a gyászfátylat!

− Miről beszélsz?− kérdeztem vissza hitetlenkedve.

− Ádin, Heléna együtt hált valakivel.

Mulatságosan hangzott ez pont a húgom szájából, és az első pillanatban eszembe sem jutott komolyan venni.

− Tudod te egyáltalán, hogy mit jelent együtt hálni valakivel?− kócoltam össze a haját ilyen butaságok hallatán.

− Lehet, hogy nem vagyok 200 éves mint te, de attól még igenis tudom! Ne tégy úgy, mintha neked több tapasztalatod lenne, mint nekem! – vágta rá durcásan.

− Komolyan beszélsz?

− Nem viccelnék olyannal amivel megbánthatlak, ezt te is tudod Ádin− mondta, és a vállamba fúrta fejecskéjét.

− Köszönöm, hogy vigyázol rám.

− Erre valók a hugicák, nem?

− Ezt meg kitől hallottad? Ez valami halandó becézés?− ráncoltam a homlokom, de ő csak kacagott, és kilibbent a szobából.

Teljesen magamba roskadtam… Heléna volt az én angyalom, akit mindenkinél jobban bálványoztam. Mindent jelentett nekem: tisztaságot, ártatlanságot, szerelmet, megbecsülést.

Most pedig rá kellett jönnöm, hogy mindez csak hazugság volt.

− Izgatott vagy már?− mosolyogtam rá másnap reggel, mikor a gardedám felügyelete mellett sétára indultunk a palota kertjében.

− Nagyon – válaszolta, és lesütötte a szemét a fátyol mögött.

− Miért hordod ezt a ronda fátylat? Elfedi a szépséged! – tettem hozzá élesen.

Ezzel lekaptam a fejéről, és a földre hajítottam, legszívesebben meg is tapostam volna.

Heléna felsikoltott, a gardedám pedig tágra nyílt szemekkel meredt rám. Kiskoromtól fogva ismert, de még sosem látott ennyire agresszívnek.

− Ádin…− rebegte Heléna, és látszott, hogy már közel áll az ájuláshoz.− Nem az van, amire gondolsz!

− Nem?− vontam fel a szemöldököm, miközben undorodva mértem végig.− Miért, mire gondolok drágám?

− Kérlek Ádin− zokogta, és térdre esett előttem. – Bocsáss meg nekem… Bocsáss meg! Annyira sajnálom.

Egyáltalán nem hatottak meg a könnyei, vagy nem eléggé ahhoz, hogy magamhoz húzzam, és addig öleljem, amíg le nem csillapodik. Csak álltam ott, mint egy szobor, érzelmek nélkül, minden nélkül, darabokra tört szívvel.

− Legalább jó volt?− kérdeztem megvetően.− Megérte, drágám?

A drágám szóba próbáltam annyi megvetést sűríteni, amennyit csak bírtam, hogy ő is érezze azt a fájdalmat, amit én.

Ő csak tovább zokogott, mintha soha nem akarná abbahagyni. A gardedám pedig elrohant, nyilván hogy hozzon valakit, aki majd észhez térít.

− Ezért kellett itt hagynod, mi? – sziszegtem. − Én pedig feleségül akartalak venni! Egy ilyen rongyot…

− Ádin – hallottam az öcsém hangját, aki a semmiből termett mellettünk. – Elég lesz! – próbált nyugtatgatni.

− Ez nem a te ügyed!− ordítottam rá.

Heléna könnyei elapadtak egy pillanatra, és merően nézett Noelre, ő pedig vissza rá.

Az a pillantás… Nem lehetett félreérteni, még olvasnom sem kellett egyikük gondolataiban sem.

− Vele?− suttogtam megsemmisülten.

Abban a pillanatban szerettem volna meghalni, csak ne kelljen együtt élnem azzal a tudattal, hogy az öcsém volt az, aki elárult.

− Ádin! Áll meg! Beszéljük meg!− kiáltott utánam Noel, és a vállamra tette a kezét.

A tengerpartra gondoltam, ahol kiskorunkban olyan sokat játszottunk, és oda teleportáltam magunkat.

− Hogy tehetted ezt?− üvöltöttem, mintha attól bármi megjavulhatna.

Talán reméltem, hogy a torkomban egyre feljebb kúszó fájdalom majd megöl, és nem kell tovább éreznem ezt a megaláztatást.

− Sajnálom.

− Ez minden mondandód?

− Ádin… Mit tegyek, hogy megbocsáss nekem?

− Nem tudom… Vedd el helyettem Helénát. Csókoltatom.

2013. május 9., csütörtök

Előszó


A fákat fenyegetően tépi a szél, de én csak rohanok rendületlenül. Körülöttem minden teljesen csendes, sötét, csak az ezüstös telihold kölcsönöz némi világosságot az erdőnek. Ez a parányi fénysugár alig segít; a sötétben botladozom, szinte semmit sem látok, de remélem, hogy nem fogok orra esni.

Már azt sem tudom, merre tartok vagy egyáltalán miért, de érzem, hogy veszély leselkedik rám. Ez az egyetlen dolog, amit tehetek: a menekülés. Nincs már erőm tovább harcolni. Nem, többé már nem!

Hirtelen megreccsen egy ág, mire halkan felsikkantok, lépteimet szaporázom.

Az a valami kitartóan üldöz, mégis mindig kicsusszanok a markából. Tudom, hogy nem fogja feladni, de én sem adom önként a kezébe az életemet. Szívósnak érzem magam és legyőzhetetlennek, ahogy újra és újra sikerül kicseleznem.

Hamarosan egy kis tisztásra érek, és már úgy tűnik, sikerült leráznom az üldözőmet. Levegő után kapkodok, majd megkönnyebbülten sóhajtok fel.

Ekkor azonban újabb neszt hallok a fák közül. Már nem tudok menekülni, de nem is akarok. Szembenézek azzal a valamivel, legyen az démon, kísértet, vámpír vagy bármilyen szörnyűség.

Meglepetésemre egy szarvas bukkan elő a fák rejtekéből. Tudom, hogy nem kell tőle félnem.

Lassan elindul felém, és nem úgy, mintha támadni készülne. Valami furán ismerős abban, ahogy rám néz. Biztonságot sugároz, így lassan meg is nyugszom. Van valami megmagyarázhatatlanul arisztokratikus a tartásában, szépsége elhiteti velem, hogy nem lehet gonosz.

A szőre fényes, sötétbarna, talán már feketébe hajló, azonban hold fénye ezüstösre színezi.

– Gyönyörű vagy – rebegem, mire közelebb jön.

Belenézek a szemébe. Egyszerűen elbűvölő olyan sötét és csillogó, mint a tinta.

Szólásra nyitom a szám, ám ekkor felém int a fejével; mintha azt akarná, hogy üljek fel a hátára. Egy percig sem habozom, és amint átkarolom karcsú nyakát, szaladni kezd. Olyan gyors, mint a nyíl, mégsem félek attól, hogy esetleg leesem.

Néhány perccel később megáll a tóparton. Leszállok a hátáról, ő azonban nem tágít mellőlem. Odadörgölőzik az oldalamhoz, fejét búsan a vállamra fekteti. Felnevetek, aztán megsimogatom a fejét a két agancsa közt. Erre elégedetten felhorkan, aztán hirtelen hátrálni kezd, majd eltűnik a fűzfák árnyékában.

Próbálok utána menni, de megbotlom egy gyökérben, és kis híján hasra esem. Már készülök az esés fájdalmára, mikor elkap valaki.

Nem láthatom, hogy ki az, mert csukva van a szemem. Talpra állít, és kisimít egy hajtincset az arcomból. Az érintése furcsán ismerősnek tűnik. Még látom az árnyékát, tehát utána kiáltok:

– Várj! Ne menj el! Maradj itt!

Ahelyett hogy visszajönne, továbbmegy, vissza se nézve. Ismét nekiindulok, mire az alak is megáll.

Lassan megfordul. Nagyon lassan. Mintha lassított felvétel lenne. Már kezdem elveszíteni a türelmemet.

– Ki vagy te?– kérdezem.

–Menekülj – súgja, és csuklyába burkolózva felém fordul.

–Hová mehetnék még? – kérdezem hitetlenkedve.

–Kérlek – suttogja, aztán a csuklómra fonja a kezét, és magához húz. – Nem számít, mennyire szerettél. El kell menekülnöd, amíg tudsz!

– Miért kéne menekülnöm?

– Ha egyszer rád bukkannak, nem lesz többé hely, ahol elrejtőzhetnél előlük.

Ekkor hatalmasat dörren az ég, majd pusztító tornádó közelít felénk.

– Emlékezz! – kiált rám, mielőtt magába szippantaná.

– Lina! – dörög rám. – Lina! Lina!


 

2013. március 28., csütörtök

Újabb versek

"Szerelem, szerelem..
Átkozott gyötrelem, mért nem virágoztál minden falevelen?"

Sírni kéne, sírva sírni
Liliomból csokrot kötni
Liliomnak hullt virága,
Szívemnek rég feledett nótája.

Nem érezni, futni futni
Elfeledni, elengedni
Nem zokogni, tövist húzni
Mély sebemből vért bugyogni.

*

Érezd, ahogy tép, húz,
Magával ránt a mély.
S nem látod már, ki vagy
Vagy voltál.
Egész vagy töredék,
Porszemcse vagy törmelék.
Hív s te indulsz,
Magába szippant,
Eltemet magába mélyen,
S nem kérdi már mi vagy,
Csak betakar szép szelíden.
Nem ígér, csak gyötör,
Nem kér, nem gyűlöl.
Ítél, hogy ne ítéld,
Kér, hogy semmivé légy.

*

Nem hittem soha, hogy lehet
Ily botor s vak, ki látó
Szívében tűz tombol,
Szemében jég táncol.
Nem hittem volna, hogy lehet
IIy nehéz a szerelem,
Nyelvéről tompa szó fakad,
Füle nem hallja meg 
Az igaz szavakat.
Forró nyár után,
Hosszú hideg tél
S ha nem jön a kikelet,
Szeme nem lesz olyan mint rég,
Méreg zöldből , csokoládé-szép.

2013. március 5., kedd

Pályázat

Miután még az előszűrésen sem jutottam át, bevallom egy kicsit összetört az önbizalmam. Igen, lehet, hogy valakinek nem jön be a stílusom, vagy a műfaj. Nem írhatunk mindenkinek, mert akkor valójában nem írunk senkinek, ezt pedig tényleg szeretném elkerülni. Korábban megvolt a magam kis közönsége, ők pedig sosem illették kritikával a az írásom gördülékenységét, a szókincsem bőségét. Sőt, egészen kicsi korom óta mindenki dicsért, hogy milyen választékos kifejezéseket használok. Sokan éppen ez okból találnak kimértnek, fellengzősnek, pedig nem felvágni szeretnék, csak jön belőlem.
Na, de ne szaporítsuk tovább a szót!
A lényeg, hogy írástechnikai szempontból sokkal kevésbé vagyok képzett, mint nyelv tekintetében. Nem olvasok szakkönyveket, nem jártam kurzusokra, nem vagyok hajlandó fizetni azért egy fityinget sem, hogy drága pénzen kiképezzenek 
valamire. A lényeg, hogy nem számítottam arra, hogy ebből a szempontból fog felmerülni kifogás ellenem, de ez még igaz egy másik nagyon kedves barátnőmre is.  

De nincs idő szomorkodni, mert felhívták a figyelmemet egy pályázatra, így újra munkához láttam. Átolvasom újra történetet, átírok néhány részt, írok is hozzá, mert nem derül ki elég hamar, hogy mi lesz az alapkonfliktus. Vagyis inkább rossz konfliktus kerül a figyelem középpontjába.

Viszont szükségem lenne Bétá(k)ra.

Tudom, ne legyek telhetetlen. Én nem tudom felajánlani a segítségem, mert húzós időszakom van az érettségi miatt. Eddig az egyik barátnőm javított, amúgy kiválóan, de őt már épp eléggé "kihasználtam". Így most azokra meresztem zöld boci szemeimet, akik szeretnek olvasni, kedvelik a romantikát és a fantasyt.

Ha van időd, kedved, kérlek hagyj egy kommentet az email címeddel. Előre is nagyon szépen köszönöm.

Üdv:Flora

2013. február 25., hétfő

Más

Nem kértem, hogy lásd,
Csak vedd végre észre.

Hóban fürdõ jeges ér,
Virága a létnek
Álmodj, csak álmodj szépet
Nem számít már,
Minek neveznek téged.

Álmodj s remélj,
Majd dobd el az egészet
Mindent semmiért,
Ez az osztályrészed.

Miért remélsz még, ha csak
Éretlen almát görget a tavaszi szél?
Illata fanyar, orrodat csiklandja
Húsa roppanós, mosolyra
Fakasztna.

Szíved lassan enged,
Percrõl pillanatra.
Kígyó kúszik csendben
S lecsap, emészti falatról falatra.

Könnyen reppen el a kikelet
Szíved ismét jéggé dermed,
Majd vért könnyezve
Újra megreped.

2013. február 23., szombat

Névtelen

Halkan piheg,csendben
Zokog álmában sem
Lát már.

Álma ledõlt,szíve
Feltört
Nincs mi védje már.

Vörös szirma lágyan
Lebben
Manók õrzik álmát.

Hogy mire Napja
Eljõ
Hófehérnek lássák.

Az álom

Az egyik régi pendrive-on akadtam rá életem első, és egyben legutolsó novellájára. Iskolai feladat volt kilencedik osztály első félévében, én pedig emlékszem vért izzadtam, mert szerettem volna a jónál is jobbat alkotni. Vágytam arra, hogy valaki azt mondja; tehetséges vagyok. Persze egyik feladat sem került értékelésre, én pedig azóta sem próbálkoztam, még csak hasonlóval sem, mert úgy érzem, ez nem az én asztalom.

A következő novellának (meglepő módon) anno még "Az álom" címet adtam.
Őszintén remélem, hogy nem olyan szörnyű, mint amilyenre emlékszem, de ha már az a kérdés, milyen voltam 3 évvel ezelőtt, úgy gondoltam egy vesszőt sem javítok ki benne. Lássuk...




Péntek este volt. Odakint hatalmas pelyhekben hullott a hó, úgy fedett be mindent, mint valami paplan. A szél pedig tépte, cibálta a fákat mintha csak valami marionett bábuk lennének.
Tehát minden okom megvolt arra, hogy egyedül, a szobámban töltsem az estét egy jó film társaságában.
Ugyanis, hogy őszinte legyek minden hideg és nedves dolgot ki nem állhatok. Szóval nem igazán csípem sem ez esőt, sem a havat vagy akárcsak a telet.
Ilyenkor mindig begubózom, és várom, hogy megváltozzon az időjárás.
Éppen az egyik késő esti akciófilmet néztem, mikor elbóbiskoltam egy kicsit.
Aztán arra ébredtem, hogy valami leesik a polcomról és hatalmas puffanás kíséretében földet ér. Nem volt sok időm gondolkozni, rögtön kellett cselekednem. Ugyanis volt valaki a szobámban. Ugyan nem láttam jól, de biztos voltam benne.
Néhány pillanattal később kipattantam az ágyból, és elkaptam a betolakodó karját és nekitoltam a ruhásszekrényemnek.
–Ki vagy te?–szegeztem neki a kérdését.
Mert abban biztos voltam, hogy nem a tesóm az. Egyébként is mit keresne éjjel a szobámban? A jövevény amúgy is sokkal nagyobb darab volt ő.
–Ezt igazán illene tudnod!–hallottam bársonyos, mély hangját.
–Már miért kellene tudnom?–kérdeztem kissé felháborodottan.
–Mert te alkottál meg.
Olyan nyugodt és szenvtelen volt a hangja hogy az már-már ijesztő volt. Mi az, hogy én alkottam meg?! Miről beszél?
Felkapcsoltam a villanyt, hogy lássam az arcát.
De teljesen semmitmondó volt. Legalábbis abból a szempontból, hogy kiderítsem, hogy ki is ő. Pedig igencsak jóképű volt. És nagyon magas. A haja viszonylag rövid volt, sötétbarna és kócos. A szeme pedig olyan sötét, akár a tinta.
„Tintafekete szem?–futott át az agyamon.–Pont olyan, mint…”
De hamar elhessegettem magamtól ezt a gondolatot.
            –Ki vagy te?–ismételtem meg, jól kihangsúlyozva minden egyes szót.
Bemutatkozott. Én pedig kishíján elkezdetem sikoltozni. De kishíján sokkot kaptam, talán csak azért nem tettem.
Ez lehetetlen! Most szórakozik velem?
            –A bátyám haverja vagy?
            –Nem. Már megmondtam, hogy ki vagyok.
            –Szóval azt akarod bemesélni nekem, hogy a félbehagyott könyvem főszereplője vagy?
Tény hogy nagyon hasonlított rá. Legalábbis a képzeletemben élő képre. De hát nem mesevilágban élünk, ahol a könyvek szereplői csak úgy életre kelnek!
            –Nem akarom bemesélni. Ez az igazság!–csattant fel.–Ha nem hiszed el, nyugodtan kérdezz bármit a könyvről.
Ki is kérdeztem, igencsak alaposan, ám legnagyobb bosszúságomra minden egyes kérdésemre hibátlan választ adott.
            –Most már hiszel nekem?
Megráztam a fejem.
            –Sajnálom, de képtelen vagyok rá. Ez lehetetlen.
–Már miért lenne az?
–Mert nincs rá magyarázat. Legalábbis logikus.
–Miért, sok dolog van, amire nincs logikus magyarázat. De ez biztos. Te találtál ki engem. Linát. Jake-t. Mindenkit. Higgy nekem! Ez az igazság.
–Jó–adtam meg magam.–Tegyük fel, hogy hiszek neked. És hogy igaz, amit állítasz. De hogy lehetséges, hogy megjelensz itt? Álmodom? Vagy ez a valóság?
–Miért, attól hogy álmodsz, miért ne lehetne ez valóságos?
            –Túl sok sci-fit nézek–motyogtam halkan, mire ilyen hangosan felkacagott, hogy azt hittem, hogy felveri az egész házat.
            –Megtennéd, hogy nem ébresztesz fel mindenkit?–ripakodtam rá.
            –Bocsi–szabadkozott.–Nem állt szándékomban felébreszteni senkit. Legalábbis rajtad kívül.
            –És engem miért szerencséltettél ezzel?–érdeklődtem.
            –A regényről van szó.
            –Azt mindjárt gondoltam. Talán nem tetszik, amit műveltem veletek?
            –Hát, gondolom nem elégedett mindenki, de nem ez a lényeg.
–Akkor mi a lényeg?
–Miért hagytad abba az írást?
–Nem hagytam abba. Csak pillanatnyilag megrekedtem. Alkotói válság. Egyébként is, mi közöd hozzá? Te szereplő vagy, semmi több.
Elfintorodott.
            –Szépen beszélsz velem!–válaszolta kissé ironikusan.
            –Sajnálom. De nincs jó kedvem.
            –Azért hagyod veszni a regényed?
            –Mondtam már. Csak alkotói válságban vagyok.
Persze azért ez nem teljesen igaz így. Igaz hogy nincs ötletem, de tudom, hogy miért. Minden önbizalmamat elvesztettem. Mert kinek kellene az én vacak kis könyvem? Jó, romantikus sci-fi. De semmi extra. Mégis szívem-lelkem benne van abban, amit eddig megírtam.
És valószínűleg tényleg nem az a legjobb megoldás hogy félredobom, és úgy teszek, mintha nem is létezne vagy létezett volna, de sajnos túlságosan is félek attól, hogy csalódom. Hogy azt mondják: nem elég jó.
            –Suzannah Harvey!–mordult rám.–Te nem alkotói válságban vagy, hanem félsz. De mégis mitől? Hogy az emberek rájönnek, hogy milyen tehetséges vagy?
            –Én nem félek! Vagyis igen, talán egy kicsit. De mit számít ez?
            –Ha el akarsz bújni a világ elől, akkor tényleg nem számít. Ha azt akarod, hogy mindenki csak úgy ismerjen, hogy a kis Suzie Harvey, hát csak tessék. Add fel az álmod. Ennyi erővel el is égethetnéd az egészet!
Ezt fájt. De komolyan. Mégis tudtam, hogy igaza van. Mert félek.
Pedig imádok írni. Olyan ez nekem, mint a lélegzetvétel: képtelen vagyok létezni nélküle.
Persze nem feltétlenül az irodalom vagy egyéb órákra megírandó fogalmazásokról meg hasonlókról beszélek, hanem arról, amivel tényleg ki tudom fejezni önmagam.
Amik arról szólnak, ami érdekel. Arról amit szeretek, és amit érzek.
Mindarról, ami tényleg érdekel és foglalkoztat.
            –Kénytelen vagyok belátni, hogy igazad, van. De sajnos nem tehetek ellene semmit. Ez van! Én mindig ilyen leszek. Nem tudok kibújni a bőrömből.
            –Nem is kell! Add önmagad. És csináld, amit szeretsz! Írj! Mindegy hogy a többiek, mint gondolnak. A lényeg az, hogy te jól érezd magad.
Nem tudtam erre, mint mondani. Mert igaza volt. De tényleg.
Leültem a kanapémra, pont rá az ottfelejtett üvegpohárra, ami persze össze is tört és elvágta a lábamat.
Gyorsan kiszaladtam a fürdőszobába, elláttam a sebet aztán futottam vissza szobámba. És majdnem keresztülestem a kézi súlyzómon, amit előző este felejtettem ott.
Hát igen, ilyen az, ha az ember rendetlen és emellett még kétbalkezes plusz még két ballábas is…
            –Mennem kell–mondta.–Viszlát Suzie!
            –Viszlát!–köszöntem.
            –Nem fel…
            –Suzie! Suzie!–rázogatott valaki.–Kellj már fel!
            –Mi az?–motyogtam halkan.
Hogy kerültem az ágyamba? Hiszen az előbb még itt volt…
            –Kellj fel!–hajtogatta tovább.
            –Ég a ház, vagy mi van?
            –Nem, csak Anya azt mondta, hogy ébresszelek fel.
            –Remek…–Az órára néztem. Még csak nyolcat mutatott.–Még igazán hagyhattatok volna aludni!–dörmögtem.
Felkeltem az ágyból, és odabattyogtam a kanapéhoz. Ott volt pohár. Épen és egészben.
Akkor tényleg csak álmodtam az egészet?
Pedig tényleg valóságosnak tűnt. Mintha tényleg megtörtént volna. Viszont semmi nem erősítette meg ezt az elképzelésemet.
Tehát valószínűleg csak egy álom volt.
Egy álom, ami mindent megváltoztatott. Ami megtanított arra, hogy ne féljek. Mert nincs mitől.