Előszó

A fákat fenyegetően tépi a szél, de én csak rohanok rendületlenül. Körülöttem minden teljesen csendes, sötét, csak az ezüstös telihold kölcsönöz némi világosságot az erdőnek. Ez a parányi fénysugár alig segít; a sötétben botladozom, szinte semmit sem látok, de remélem, hogy nem fogok orra esni.

Már azt sem tudom, merre tartok vagy egyáltalán miért, de érzem, hogy veszély leselkedik rám. Ez az egyetlen dolog, amit tehetek: a menekülés. Nincs már erőm tovább harcolni. Nem, többé már nem!

Hirtelen megreccsen egy ág, mire halkan felsikkantok, lépteimet szaporázom.

Az a valami kitartóan üldöz, mégis mindig kicsusszanok a markából. Tudom, hogy nem fogja feladni, de én sem adom önként a kezébe az életemet. Szívósnak érzem magam és legyőzhetetlennek, ahogy újra és újra sikerül kicseleznem.

Hamarosan egy kis tisztásra érek, és már úgy tűnik, sikerült leráznom az üldözőmet. Levegő után kapkodok, majd megkönnyebbülten sóhajtok fel.

Ekkor azonban újabb neszt hallok a fák közül. Már nem tudok menekülni, de nem is akarok. Szembenézek azzal a valamivel, legyen az démon, kísértet, vámpír vagy bármilyen szörnyűség.

Meglepetésemre egy szarvas bukkan elő a fák rejtekéből. Tudom, hogy nem kell tőle félnem.

Lassan elindul felém, és nem úgy, mintha támadni készülne. Valami furán ismerős abban, ahogy rám néz. Biztonságot sugároz, így lassan meg is nyugszom. Van valami megmagyarázhatatlanul arisztokratikus a tartásában, szépsége elhiteti velem, hogy nem lehet gonosz.

A szőre fényes, sötétbarna, talán már feketébe hajló, azonban hold fénye ezüstösre színezi.

– Gyönyörű vagy – rebegem, mire közelebb jön.

Belenézek a szemébe. Egyszerűen elbűvölő olyan sötét és csillogó, mint a tinta.

Szólásra nyitom a szám, ám ekkor felém int a fejével; mintha azt akarná, hogy üljek fel a hátára. Egy percig sem habozom, és amint átkarolom karcsú nyakát, szaladni kezd. Olyan gyors, mint a nyíl, mégsem félek attól, hogy esetleg leesem.

Néhány perccel később megáll a tóparton. Leszállok a hátáról, ő azonban nem tágít mellőlem. Odadörgölőzik az oldalamhoz, fejét búsan a vállamra fekteti. Felnevetek, aztán megsimogatom a fejét a két agancsa közt. Erre elégedetten felhorkan, aztán hirtelen hátrálni kezd, majd eltűnik a fűzfák árnyékában.

Próbálok utána menni, de megbotlom egy gyökérben, és kis híján hasra esem. Már készülök az esés fájdalmára, mikor elkap valaki.

Nem láthatom, hogy ki az, mert csukva van a szemem. Talpra állít, és kisimít egy hajtincset az arcomból. Az érintése furcsán ismerősnek tűnik. Még látom az árnyékát, tehát utána kiáltok:

– Várj! Ne menj el! Maradj itt!

Ahelyett hogy visszajönne, továbbmegy, vissza se nézve. Ismét nekiindulok, mire az alak is megáll.

Lassan megfordul. Nagyon lassan. Mintha lassított felvétel lenne. Már kezdem elveszíteni a türelmemet.

– Ki vagy te?– kérdezem.

–Menekülj – súgja, és csuklyába burkolózva felém fordul.

–Hová mehetnék még? – kérdezem hitetlenkedve.

–Kérlek – suttogja, aztán a csuklómra fonja a kezét, és magához húz. – Nem számít, mennyire szerettél. El kell menekülnöd, amíg tudsz!

– Miért kéne menekülnöm?

– Ha egyszer rád bukkannak, nem lesz többé hely, ahol elrejtőzhetnél előlük.

Ekkor hatalmasat dörren az ég, majd pusztító tornádó közelít felénk.

– Emlékezz! – kiált rám, mielőtt magába szippantaná.

– Lina! – dörög rám. – Lina! Lina!