Bevezetés

Elokföld

1908

Hajnaltájt ébredtem, mikor a nap első sugarai még alig látszottak a dombok mögött. Ez volt a kedvenc napszakom, mivel szerettem nézni, ahogy az a nagy, izzó golyóbis felbukkan a horizonton.

Ilyenkor még mindenki az igazak álmát aludta, így nem zavartak folyamatos, szűnni nem akaró nyüzsgésükkel és zajongásukkal. Nappal az egész palota olyan volt, mint egy hatalmas, döngő méhkas; dolgozók jöttek ki és be, folyton folyvást. Hajbókoltak előttem, bár sosem kértem tőlük sőt, kifejezetten kínosnak éreztem. Semmi olyat nem tettem, amivel kivívhattam volna tiszteletüket, legfeljebb annyit, hogy megszülettem.

Életem első évtizedei jóformán azzal teltek, hogy próbáltam megszokni azt az állandó csodálatot, ami a családomat övezte, és ami engem is körülvett, mint herceget. Kimondhatatlanul boldognak éreztem magam, mikor végre találtam egy lányt, aki nem azt szerette, ami voltam, hanem engem. Egyszerűen csak önmagamért. Legalábbis én meg voltam győződve erről, és mindennél jobban, szinte rajongva imádtam őt.

A lélegzetvételét, a nevetését, az eszét… egyszerűen nem volt olyan mozzanata, amit ne tartottam volna csodálatosnak. Csak ő létezett számomra, a többieket mind elhomályosította, már puszta jelenlétével. Ő, Heléna volt az egyetlen gyönyörű lány számomra, más nőket pont olyan visszataszítónak láttam, mint azelőtt.

Már az esküvőt tervezgettük, mikor váratlanul elhagyta az udvart. Azt mondta szüksége van egy kis időre, hogy mindent újra átgondoljon. Szeretett volna tapasztalatokat gyűjteni mielőtt még feleségül jött volna hozzám. Természetesen megértettem, hiszen mi mást tehettem volna? Én szívesen követtem volna bárhová, akár még a halálba is, de ő egyedül akart lenni. Nem tehettem mást, el kellett elengednem, és meg kellett próbálnom elviselni a hiányát, ami tekintve, hogy eléggé szentimentális típus voltam, nem kis nehézséget okozott.

Időközben az idősebbik bátyám, Odin is elutazott a menyasszonyához, aki a szomszédos tartományban élt. Borzasztóan egyedül éreztem volna magam, ha nincs velem húgom, Fulvia, aki ugyan még csak ötven éves volt, − a halandók között legfeljebb 8-9 évesnek nézhették volna− mégis rendkívüli intelligenciával és megfigyelőképességgel rendelkezett, ami persze jó adag csintalansággal is párosult.

Öten voltunk testvérek, fiatalabbik bátyám, Jeremi már megnősült – rangon alul. Ezt apánk feltétlenül fontosnak tartotta hangsúlyozni, mivel egyáltalán nem értett egyet döntésével, ezért alkalmatlannak ítélte az uralkodásra.

Az öcsém, Noel pedig… Nos, ő akkoriban kezdett roppantul furcsán viselkedni. Folyton kóborolt valahol, én csak remélni tudta, hogy nem lányokkal múlatja az időt. Hercegként ügyelnünk kellett a feddhetetlenségünkre, semmiféle kisiklás nem volt megengedett. Tartanunk kellett magunkat a hagyományokhoz, az ősi értékrendhez, még akkor is, ha ez olykor-olykor nem kis nehézséget okozott.

− Királyom, királyom!− hallatszott egy kétségbeesett üvöltés az csarnokból, életem egyik legszörnyűbb napjának hajnalán.

Az egyik futár kiáltott, sajnos a nevét nem jegyeztem meg. Az ilyesmivel valahogy mindig hadilábon álltam.

− Mi ez az éktelen ricsaj?− kérdeztem, mivel én éppen a közelben sétáltam.

Ahogy megpillantott, meghajtotta magát, azután pironkodva hátrált néhány lépést.

− Sürgős üzenetet hoztam a királynak!− jelentett kötelességtudóan.

− Hát persze – biccentettem. – Amint láthatja, az Apám még alszik. De talán nekem is elmondhatja mi történt − biztattam mosolyogva, látva szegény ember kétségbeesettségét és zavarát.

− Odin herceg…− lehelte, de nem bírta végigmondani a mondatot.

− Mi történt a bátyámmal?− emeltem fel a hangom, mert kezdett bosszantani, hogy nem képes végezni a feladatát, és elmondani végre miért küldték. − Talán üzenetet hozott tőle?

− Meghalt. Meggyilkolták…− suttogta, majd rémültem várta a reakciómat.

Hamarosan megtudtuk mi történt: a menyasszonya és annak szeretője álmában végzett a bátyámmal, majd a halandók közé menekültek, ahol Apánknak már nem volt hatalma felettük.

Bosszút akartam! Nem láttam a dühtől, de Apám parancsa megállított.

− Hamarosan itt az esküvőd. Hívd haza Helénát, most rá van szükséged. Megtiltom, hogy elhagyd ezt a földet!

Nem volt más választásom, muszáj volt engedelmeskednem. Apám, a király szava ellen nem dacolhattam, hiába forrongtam belül.

Igaza volt: Helénára volt szükségem. Könyörögtem, hogy jöjjön vissza, de csak az esküvőnk előtt néhány nappal jelent meg.

− Ádin, beszélnünk kell – suttogta Fulvia, mikor egyik este a szobám ablakában ültem, és éppen a naplómba firkálgattam.

Még a szokásosnál is sokkal komolyabbnak tűnt.

− Mi történt Fulvi?

− Helénáról van szó…− kezdte komoran.

− Ugye milyen gyönyörű?− merengtem.

A szerelemtől nem láttam az orromnál tovább, így nem láttam kibe szerettem bele.

− Hát ez az! – fakadt ki. − Gyönyörű… mindenki láthatná, ha nem hordaná a gyászfátylat!

− Miről beszélsz?− kérdeztem vissza hitetlenkedve.

− Ádin, Heléna együtt hált valakivel.

Mulatságosan hangzott ez pont a húgom szájából, és az első pillanatban eszembe sem jutott komolyan venni.

− Tudod te egyáltalán, hogy mit jelent együtt hálni valakivel?− kócoltam össze a haját ilyen butaságok hallatán.

− Lehet, hogy nem vagyok 200 éves mint te, de attól még igenis tudom! Ne tégy úgy, mintha neked több tapasztalatod lenne, mint nekem! – vágta rá durcásan.

− Komolyan beszélsz?

− Nem viccelnék olyannal amivel megbánthatlak, ezt te is tudod Ádin− mondta, és a vállamba fúrta fejecskéjét.

− Köszönöm, hogy vigyázol rám.

− Erre valók a hugicák, nem?

− Ezt meg kitől hallottad? Ez valami halandó becézés?− ráncoltam a homlokom, de ő csak kacagott, és kilibbent a szobából.

Teljesen magamba roskadtam… Heléna volt az én angyalom, akit mindenkinél jobban bálványoztam. Mindent jelentett nekem: tisztaságot, ártatlanságot, szerelmet, megbecsülést.

Most pedig rá kellett jönnöm, hogy mindez csak hazugság volt.

− Izgatott vagy már?− mosolyogtam rá másnap reggel, mikor a gardedám felügyelete mellett sétára indultunk a palota kertjében.

− Nagyon – válaszolta, és lesütötte a szemét a fátyol mögött.

− Miért hordod ezt a ronda fátylat? Elfedi a szépséged! – tettem hozzá élesen.

Ezzel lekaptam a fejéről, és a földre hajítottam, legszívesebben meg is tapostam volna.

Heléna felsikoltott, a gardedám pedig tágra nyílt szemekkel meredt rám. Kiskoromtól fogva ismert, de még sosem látott ennyire agresszívnek.

− Ádin…− rebegte Heléna, és látszott, hogy már közel áll az ájuláshoz.− Nem az van, amire gondolsz!

− Nem?− vontam fel a szemöldököm, miközben undorodva mértem végig.− Miért, mire gondolok drágám?

− Kérlek Ádin− zokogta, és térdre esett előttem. – Bocsáss meg nekem… Bocsáss meg! Annyira sajnálom.

Egyáltalán nem hatottak meg a könnyei, vagy nem eléggé ahhoz, hogy magamhoz húzzam, és addig öleljem, amíg le nem csillapodik. Csak álltam ott, mint egy szobor, érzelmek nélkül, minden nélkül, darabokra tört szívvel.

− Legalább jó volt?− kérdeztem megvetően.− Megérte, drágám?

A drágám szóba próbáltam annyi megvetést sűríteni, amennyit csak bírtam, hogy ő is érezze azt a fájdalmat, amit én.

Ő csak tovább zokogott, mintha soha nem akarná abbahagyni. A gardedám pedig elrohant, nyilván hogy hozzon valakit, aki majd észhez térít.

− Ezért kellett itt hagynod, mi? – sziszegtem. − Én pedig feleségül akartalak venni! Egy ilyen rongyot…

− Ádin – hallottam az öcsém hangját, aki a semmiből termett mellettünk. – Elég lesz! – próbált nyugtatgatni.

− Ez nem a te ügyed!− ordítottam rá.

Heléna könnyei elapadtak egy pillanatra, és merően nézett Noelre, ő pedig vissza rá.

Az a pillantás… Nem lehetett félreérteni, még olvasnom sem kellett egyikük gondolataiban sem.

− Vele?− suttogtam megsemmisülten.

Abban a pillanatban szerettem volna meghalni, csak ne kelljen együtt élnem azzal a tudattal, hogy az öcsém volt az, aki elárult.

− Ádin! Áll meg! Beszéljük meg!− kiáltott utánam Noel, és a vállamra tette a kezét.

A tengerpartra gondoltam, ahol kiskorunkban olyan sokat játszottunk, és oda teleportáltam magunkat.

− Hogy tehetted ezt?− üvöltöttem, mintha attól bármi megjavulhatna.

Talán reméltem, hogy a torkomban egyre feljebb kúszó fájdalom majd megöl, és nem kell tovább éreznem ezt a megaláztatást.

− Sajnálom.

− Ez minden mondandód?

− Ádin… Mit tegyek, hogy megbocsáss nekem?

− Nem tudom… Vedd el helyettem Helénát. Csókoltatom.