Az álom

Az egyik régi pendrive-on akadtam rá életem első, és egyben legutolsó novellájára. Iskolai feladat volt kilencedik osztály első félévében, én pedig emlékszem vért izzadtam, mert szerettem volna a jónál is jobbat alkotni. Vágytam arra, hogy valaki azt mondja; tehetséges vagyok. Persze egyik feladat sem került értékelésre, én pedig azóta sem próbálkoztam, még csak hasonlóval sem, mert úgy érzem, ez nem az én asztalom.

A következő novellának (meglepő módon) anno még "Az álom" címet adtam.

Őszintén remélem, hogy nem olyan szörnyű, mint amilyenre emlékszem, de ha már az a kérdés, milyen voltam 3 évvel ezelőtt, úgy gondoltam egy vesszőt sem javítok ki benne. Lássuk...

Péntek este volt. Odakint hatalmas pelyhekben hullott a hó, úgy fedett be mindent, mint valami paplan. A szél pedig tépte, cibálta a fákat mintha csak valami marionett bábuk lennének.

Tehát minden okom megvolt arra, hogy egyedül, a szobámban töltsem az estét egy jó film társaságában.

Ugyanis, hogy őszinte legyek minden hideg és nedves dolgot ki nem állhatok. Szóval nem igazán csípem sem ez esőt, sem a havat vagy akárcsak a telet.

Ilyenkor mindig begubózom, és várom, hogy megváltozzon az időjárás.

Éppen az egyik késő esti akciófilmet néztem, mikor elbóbiskoltam egy kicsit.

Aztán arra ébredtem, hogy valami leesik a polcomról és hatalmas puffanás kíséretében földet ér. Nem volt sok időm gondolkozni, rögtön kellett cselekednem. Ugyanis volt valaki a szobámban. Ugyan nem láttam jól, de biztos voltam benne.

Néhány pillanattal később kipattantam az ágyból, és elkaptam a betolakodó karját és nekitoltam a ruhásszekrényemnek.

–Ki vagy te?–szegeztem neki a kérdését.

Mert abban biztos voltam, hogy nem a tesóm az. Egyébként is mit keresne éjjel a szobámban? A jövevény amúgy is sokkal nagyobb darab volt ő.

–Ezt igazán illene tudnod!–hallottam bársonyos, mély hangját.

–Már miért kellene tudnom?–kérdeztem kissé felháborodottan.

–Mert te alkottál meg.

Olyan nyugodt és szenvtelen volt a hangja hogy az már-már ijesztő volt. Mi az, hogy én alkottam meg?! Miről beszél?

Felkapcsoltam a villanyt, hogy lássam az arcát.

De teljesen semmitmondó volt. Legalábbis abból a szempontból, hogy kiderítsem, hogy ki is ő. Pedig igencsak jóképű volt. És nagyon magas. A haja viszonylag rövid volt, sötétbarna és kócos. A szeme pedig olyan sötét, akár a tinta.

„Tintafekete szem?–futott át az agyamon.–Pont olyan, mint…”

De hamar elhessegettem magamtól ezt a gondolatot.

            –Ki vagy te?–ismételtem meg, jól kihangsúlyozva minden egyes szót.

Bemutatkozott. Én pedig kishíján elkezdetem sikoltozni. De kishíján sokkot kaptam, talán csak azért nem tettem.

Ez lehetetlen! Most szórakozik velem?

            –A bátyám haverja vagy?

            –Nem. Már megmondtam, hogy ki vagyok.

            –Szóval azt akarod bemesélni nekem, hogy a félbehagyott könyvem főszereplője vagy?

Tény hogy nagyon hasonlított rá. Legalábbis a képzeletemben élő képre. De hát nem mesevilágban élünk, ahol a könyvek szereplői csak úgy életre kelnek!

            –Nem akarom bemesélni. Ez az igazság!–csattant fel.–Ha nem hiszed el, nyugodtan kérdezz bármit a könyvről.

Ki is kérdeztem, igencsak alaposan, ám legnagyobb bosszúságomra minden egyes kérdésemre hibátlan választ adott.

            –Most már hiszel nekem?

Megráztam a fejem.

            –Sajnálom, de képtelen vagyok rá. Ez lehetetlen.

–Már miért lenne az?

–Mert nincs rá magyarázat. Legalábbis logikus.

–Miért, sok dolog van, amire nincs logikus magyarázat. De ez biztos. Te találtál ki engem. Linát. Jake-t. Mindenkit. Higgy nekem! Ez az igazság.

–Jó–adtam meg magam.–Tegyük fel, hogy hiszek neked. És hogy igaz, amit állítasz. De hogy lehetséges, hogy megjelensz itt? Álmodom? Vagy ez a valóság?

–Miért, attól hogy álmodsz, miért ne lehetne ez valóságos?

            –Túl sok sci-fit nézek–motyogtam halkan, mire ilyen hangosan felkacagott, hogy azt hittem, hogy felveri az egész házat.

            –Megtennéd, hogy nem ébresztesz fel mindenkit?–ripakodtam rá.

            –Bocsi–szabadkozott.–Nem állt szándékomban felébreszteni senkit. Legalábbis rajtad kívül.

            –És engem miért szerencséltettél ezzel?–érdeklődtem.

            –A regényről van szó.

            –Azt mindjárt gondoltam. Talán nem tetszik, amit műveltem veletek?

            –Hát, gondolom nem elégedett mindenki, de nem ez a lényeg.

–Akkor mi a lényeg?

–Miért hagytad abba az írást?

–Nem hagytam abba. Csak pillanatnyilag megrekedtem. Alkotói válság. Egyébként is, mi közöd hozzá? Te szereplő vagy, semmi több.

Elfintorodott.

            –Szépen beszélsz velem!–válaszolta kissé ironikusan.

            –Sajnálom. De nincs jó kedvem.

            –Azért hagyod veszni a regényed?

            –Mondtam már. Csak alkotói válságban vagyok.

Persze azért ez nem teljesen igaz így. Igaz hogy nincs ötletem, de tudom, hogy miért. Minden önbizalmamat elvesztettem. Mert kinek kellene az én vacak kis könyvem? Jó, romantikus sci-fi. De semmi extra. Mégis szívem-lelkem benne van abban, amit eddig megírtam.

És valószínűleg tényleg nem az a legjobb megoldás hogy félredobom, és úgy teszek, mintha nem is létezne vagy létezett volna, de sajnos túlságosan is félek attól, hogy csalódom. Hogy azt mondják: nem elég jó.

            –Suzannah Harvey!–mordult rám.–Te nem alkotói válságban vagy, hanem félsz. De mégis mitől? Hogy az emberek rájönnek, hogy milyen tehetséges vagy?

            –Én nem félek! Vagyis igen, talán egy kicsit. De mit számít ez?

            –Ha el akarsz bújni a világ elől, akkor tényleg nem számít. Ha azt akarod, hogy mindenki csak úgy ismerjen, hogy a kis Suzie Harvey, hát csak tessék. Add fel az álmod. Ennyi erővel el is égethetnéd az egészet!

Ezt fájt. De komolyan. Mégis tudtam, hogy igaza van. Mert félek.

Pedig imádok írni. Olyan ez nekem, mint a lélegzetvétel: képtelen vagyok létezni nélküle.

Persze nem feltétlenül az irodalom vagy egyéb órákra megírandó fogalmazásokról meg hasonlókról beszélek, hanem arról, amivel tényleg ki tudom fejezni önmagam.

Amik arról szólnak, ami érdekel. Arról amit szeretek, és amit érzek.

Mindarról, ami tényleg érdekel és foglalkoztat.

            –Kénytelen vagyok belátni, hogy igazad, van. De sajnos nem tehetek ellene semmit. Ez van! Én mindig ilyen leszek. Nem tudok kibújni a bőrömből.

            –Nem is kell! Add önmagad. És csináld, amit szeretsz! Írj! Mindegy hogy a többiek, mint gondolnak. A lényeg az, hogy te jól érezd magad.

Nem tudtam erre, mint mondani. Mert igaza volt. De tényleg.

Leültem a kanapémra, pont rá az ottfelejtett üvegpohárra, ami persze össze is tört és elvágta a lábamat.

Gyorsan kiszaladtam a fürdőszobába, elláttam a sebet aztán futottam vissza szobámba. És majdnem keresztülestem a kézi súlyzómon, amit előző este felejtettem ott.

Hát igen, ilyen az, ha az ember rendetlen és emellett még kétbalkezes plusz még két ballábas is…

            –Mennem kell–mondta.–Viszlát Suzie!

            –Viszlát!–köszöntem.

            –Nem fel…

            –Suzie! Suzie!–rázogatott valaki.–Kellj már fel!

            –Mi az?–motyogtam halkan.

Hogy kerültem az ágyamba? Hiszen az előbb még itt volt…

            –Kellj fel!–hajtogatta tovább.

            –Ég a ház, vagy mi van?

            –Nem, csak Anya azt mondta, hogy ébresszelek fel.

            –Remek…–Az órára néztem. Még csak nyolcat mutatott.–Még igazán hagyhattatok volna aludni!–dörmögtem.

Felkeltem az ágyból, és odabattyogtam a kanapéhoz. Ott volt pohár. Épen és egészben.

Akkor tényleg csak álmodtam az egészet?

Pedig tényleg valóságosnak tűnt. Mintha tényleg megtörtént volna. Viszont semmi nem erősítette meg ezt az elképzelésemet.

Tehát valószínűleg csak egy álom volt.

Egy álom, ami mindent megváltoztatott. Ami megtanított arra, hogy ne féljek. Mert nincs mitől.